Két év eltelt, mondhatnánk, a mézesheteknek már egyértelműen vége. Ideje egy pillanatfelvételnek – a Paksi Hírnöknek végül is ez a specialitása. Először a polgármestert kérdeztük.

A nehéz egyéni döntések előtt is a teljes frakcióval egyeztetek. Nyilván kész véleménnyel érkezem, de hagyom magam meggyőzni, ha valakinek olyan érvei vannak, amelyekkel jobb döntést hozhatunk. Én tényleg nagyon hiszek abban, hogy a demokráciát élni kell. Ez nehéz és hosszú folyamat, ezért a döntések sem születnek meg azonnal. Csapatban kell dolgoznunk, de végül a döntést nekem kell meghoznom, és a felelősséget is nekem kell vállalnom.

Szóval 99%-ban a frakció. Természetesen külön szakértelmet igénylő részkérdésekben szoktam tanácsot kérni külsősöktől is, de a döntési folyamatban a frakcióra támaszkodom.

Hogy el merik-e mondani az ellenvéleményüket? Szerencsére a csapatunkban mindenki nagyon határozott egyéniség. Mindig mondom, hogy nagyon szerencsés vagyok a frakciómmal, és általában az egész képviselő-testülettel, mert mindenki máshoz ért, de ahhoz nagyon. Mindenki máshol tette le az élete kövét, és bizonyította ott a rátermettségét. A legtöbb esetben van szakmailag kihez forduljak, és ez sok szempontból nagyon nagy előny, a frakcióban pedig tényleg mindent megvitatunk. 

Példa nehéz kérdésre? A cégvezetők kiválasztása, már a pályáztatástól kezdve; a holdingosítás vizsgálatának elindítása. A feljelentések kérdésében különösen fontos volt az egységes álláspont. Szerintem jóérzésű emberek nem szeretnek feljelentést tenni, még akkor sem, ha tudják, hogy nagyon nem volt rendben, ami történt. De itt egy városvezetésről van szó. Mi már 2024 előtt együtt vittük a bőrünket a vásárba. Szerintem az az egészséges, ha mindenki úgy érzi: igen, meghoztuk ezt a döntést, és közösen megyünk előre.

Igen, volt ilyen. Eddig mindent ki lehetett javítani, amiről azt gondoltam, gondoltuk, hogy rosszul vagy nem a legelőnyösebben döntöttünk. Volt személyi kérdés is – például cégvezető kiválasztásakor. Ráadásul sokszor az adott helyzetben az volt a legjobb döntés, amit hozhattunk. Ez is árnyalja, hogy utólag rossznak vagy előnytelennek ítélünk-e egy-egy döntést. Fontos, hogy tudjunk javítani, ha szükséges.

Amire most nagyon ráálltunk, az a beruházások, felújítások alatti folyamatos kommunikáció. Az elejétől jeleznünk kell, hogy zajjal, porral, kellemetlenségekkel járnak, és közben elmondanunk, mi miért történik. A strandberuházásnál jöttem erre rá. Kezdettől kommunikáltuk, hogy a rossz állapota miatt nem tudjuk kinyitni, majd hogy a közbeszerzés több körben eredménytelen volt, a vállalkozó nem írta alá a szerződést. Ahogy csúsztunk időben, muszáj volt folyamatosan tájékoztatnunk. Abban sosem kételkedtem, hogy a törvényességet százszázalékosan be kell tartani. Pakson vállalkozókat nem fogunk kijelölni, itt versenyezni kell. Nyomaszt bennünket az idő, a közbeszerzés lassú folyamat, de megéri.

Városvezetőként az átláthatóságban hiszek, kommunikációs szakemberként pedig a nyitottságban. Azt még tanulnom kell, hogy a mindennapos munka darálója mellett maradjon időm a kommunikációra is. Nem nyolcórás munkanapok voltak. Az első két évben a tanulási folyamat is rengeteg időt elvitt, sok mindenbe bele kellett tanulni. Ráadásul amiben igazán komfortzónában vagyok, ami a legjobban feltölt, az a kommunikáció. Kezd egyensúly kialakulni ezekben.

Nincs az, hogy azt gondolnánk, eleget, elégszer mondtuk, mindenkihez eljuthatott az információ. Lehetetlen, hogy mindenkihez eljusson egy-egy információ, ezért kell visszahozni ugyanazokat a témákat. Most a városkártyát hozzuk megint előtérbe, hogy a városlakók számára élővé tegyük, és minél több embert, vállalkozást bevonjunk.

A TOP-os pályázatok látványos beindulása és jó párnak a befejeződése. Most vagyunk szerintem a legfrusztrálóbb időszakban: eddig dolgoztunk, dolgoztunk, dolgoztunk ezeken a projekteken, és várom, hogy beinduljanak. Lelki megnyugvást adna látni, hogy szépen haladunk előre, fejlődünk. Egy kis megelégedettség is jönne mellé, mert akkor a lakosság is látná, mennyi munkánk van bennük. Nyilván lesznek pillanatok, amikor több lesz a zsörtölődés a rengeteg felújítás miatt, de azt majd túlvészeljük. Már látom, milyen csodák fognak születni ebből.

[A beszélgetést filmbe illő jelenettel zártuk. Anita a székéből felállva egy métert még hátrébb szökkent, és a székre mutatva azt kiáltotta ijedten: „A zokni!” A széken valójában nem zokni üldögélt, szóval a meglepett kiáltás úgy hangzott: „Az ott mi?” Egy szongáriai cselőpók jelezte, rajta nem múlik Paks szerencséje.]